2011. november 1., kedd

Néha visszamennék az időben - nem azért, hogy bármit is megváltoztassak, csupán azért, hogy újraélhessek egy pillanatot.
Amikor mondanád, de nem mered, mert félsz, hogy elrontod vagy elveszted. Amikor zokognál igazán és szívből, de csak halkan szabad, nehogy bárki is meghallja. Amikor hívnád, de félsz, hogy úgyse jön, mert fontosabb dolga van, mint a te kis szar életeddel foglalkozni. Amikor legszívesebben széttépnél valamit vagy valakit... akár a világot. Amikor várod, hogy jöjjön és végighallgasson, de főleg megértsen, de esze ágában sincs ilyesmi. És amikor te sem tudod, mi lenne jobb, menni vagy maradni: hagyni hogy menjen vagy marasztalni.
Tudod, néha az emberek azért játszák az elérhetetlent hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a másik fél érzelmei valódiak. Én is ezért tettem… csak azt akartam, hogy harcolj értem. Hallani akartam, hogy inkább lennél egyedül, mint bárki mással.
Bár újraélhetném a közös pillanatainkat, bár megállíthatnám az emlékeinket, bár visszatekerhetném a boldogságunkat... és bárcsak megállíthatnám ezt a fájdalmat.
Egyszerű és nagyszerű: meg sem érdemelsz.
Nem ír... nem hív... nem keres... és a szíved szakad meg, de nem tárcsázol, mert a büszkeséged félted a szíved helyett.

2011. október 23., vasárnap

Annyi fájdalmon vagyok túl, hogy néha már nem érzem a csalódás súlyát, annyit sírtam már, hogy képtelen vagyok rá. Annyiszor törték össze már a szívemet, hogy nem egyszer felvetődött bennem: van értelme egyáltalán szerelmesnek lennem?