Mindig gyengének éreztem magam, hogy nem tudok csak így továbblépni. Ha egy viszony vagy egy házasság véget ér, szakítanak és elfelejtik egymást, úgy válnak meg egymástól, mint egy pár elnyűtt cipőtől. Senkit nem tudok elfelejteni, akihez valaha közöm volt. Minden egyes ember különleges, és feledhetetlen, senkit nem lehet pótolni, ami elveszett. Mindig megvisel, ha egy kapcsolatom véget ér, nehezen heverem ki. Sokkal óvatosabb lettem, mert egyszerűen túl fájdalmas még egy futó kaland is, inkább bele sem megyek, akkor is nehezen szakadok el a másiktól, elveszek az apró dolgokban. Apró részleteikben látom őket, és mindenkiben van valami, ami megindít és hiányozni fog nekem, ezek az apró, gyönyörű részletek teszik pótolhatatlanná a másikat.

Borzasztó a tudat, hogy mindketten ugyan azt érezzük egymás iránt, mégsem lehet köztünk semmi...

Rettentő közel engedtem magamhoz, teljesen kinyíltam előtte. Régen voltam ilyen boldog, és hihetetlen számomra, hogy valami végre nekem is jól megy. Oda vagyok érte teljesen. Amennyire csak lehet. Azt hiszem, elérkeztünk oda, hogy bízok benne, remélem, idővel Ő is megbízik majd bennem. Már csak magamon kell változtatnom. Nehéz lesz, de képes vagyok rá. Érte mindenre képes vagyok.

Mindenki azt mondja, hogy jobbat érdemlek nálad, de én nem akarok jobbat, én téged akarlak..

Az a legszomorúbb az egészben, hogy annak ellenére, hogy te játszottál velem, hitegettél, összetörted a szívem, és egy másik lányt választottál helyettem, én mégis csak veled szeretnék lenni. 

Nem akarok beleszeretni abba, ami nem lehet az enyém. De mi van, ha én mégis olyat akarok, ami már másé?

Azt kérdezed, miért vagyok szomorú? Miért, minek kéne örülnöm? Annak, hogy játszottál velem, és összetörted a szívem? Vagy annak, hogy más lányt csókolsz meg helyettem?