2013. március 1., péntek

gyönyörű volt hinni abban, hogy sosem hagynál el.
Te szeretsz engem, én szeretlek téged.
Ez hazugság!
Te valaha szerettél, én pedig örökké szeretlek...
Igen, tonnányi dolog lesz, ami hiányozni fog az együtt töltött időből, de lesz egy dolog, ami nem. Az összes kétség. Az összes éjszaka, amikor ébren feküdtem, és azon agyaltam, hogy vajon még mindig én vagyok-e az, amit akarsz.
Bele tudsz őszintén nézni a szemembe és azt mondani, hogy már egyáltalán nem érdekellek?
...A következő pillanatban az ajka ott volt az enyémen, és én már nem küzdöttem ellene. Nem azért, mert ezerszer erősebb nálam, hanem azért, mert az akaraterőm abban a pillanatban porrá omlott, amint az ajkunk találkozott. Ez a csók nem volt olyan óvatos, mint az emlékeimben élők, és ez részemről nagyon rendben volt így. Ha már az a sorsom, hogy darabokra szakadjak, akkor legalább annyi örömöt akarok cserében kisajtolni a pillanatból,amennyit csak lehet. Így hát visszacsókoltam, a szívem összevissza vert, elfulladva kapkodtam a levegőt, és az ujjaim mohón kóboroltak az arcán. Márvány teste az enyémnek feszült, és boldog voltam, mert nincs az a szenvedés, amit ne viseltem volna el mindezért cserébe.
A legnehezebb dolog, amit valaha is tenned kell, hogy lásd azt, akit szeretsz, ahogy valaki mást szeret.
Hamarosan eljön az a nap, amikor már nem fogok emlékezni pontos vonásaira; arra a vadító illatra, amit ő árasztott; arra a szenvedélyes tekintetre, amitől annyira elolvadtam. Hamarosan elérek arra a pontra, hogy nem érdekel mi történik vele, hogy kivel van és mit csinál, sem pedig az hogy vajon gondol-e rám ebben a pillanatban. Már nem várom, hogy betoppan az ajtón, és azt mondja, hogy 'szia édes, megjöttem'. És bár még hiányzik a csókja és az ölelése, de azt hiszem továbbra is képes leszek nélküle élni. Túl tudom magam tenni rajta. Azt hiszem...