Régen mindig féltem, hogy mi lesz, ha majd nem felelek meg neked. Ma már nem érdekel... nem számít mit gondolsz rólam. Már csak az bánt, hogy mennyire nem feleltem meg magamnak.

Lehet, hogy nem is őt nem akartam elveszíteni. Talán csak önmagamat féltettem. Azt az énemet, aki mellette voltam. Lehet, hogy csak attól féltem, hogy soha többé nem leszek annyira különleges, mint mellette voltam.

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy elfelejtem, és többé nem szeretem, hanem azt, hogy elengedek minden olyan káprázatot, mely bennünket ehhez a romlandó, mulandó, földi káprázat-világhoz kötött..

Még mindig hiszek benne, hogy egyszer csak hirtelen írsz nekem és bevallod az érzéseidet, amiket eddig elrejtettél. Ugyanazokat, amiket én is érzek. Hogy emlékszel minden kis aranyos dologra, amit érted tettem, és minden butaságra, amit mondtam. Hogy csak úgy írsz, és azt mondod, én vagyok az egyetlen, akit akarsz. Az egyetlen, akire gondolsz. Szeretném, ha azt mondanád, hogy az egyetlen ok, amiért elmentél, hogy féltél az érzéseidtől, vagy túlságosan is akartál engem. Csak valamit, ami még mindig odaadná a legcsekélyebb darabka reményt...

Totál káosz vagyok, csakúgy, mint a szobám. A legidiótább dolgokon röhögök, és mindig rossz időben rossz dolgot mondok. Hülyén viselkedem, és könnyen begurulok. De ez vagyok én. Csak ilyen tudok lenni...

Csak néha éreznéd azt, amit én érzek. Csak néha keresnél, ha nem is kérlek. Csak néha törődnél velem, ahogy elvárom. Csak néha letörölnéd könnyeimet, ha látod...

Mikor azt mondod: nem tudom, hogy mit érzek irántad, hazudsz. Ezt jól tudom én is, és jól tudod te is. Mondd inkább azt, hogy nem érzel semmit, mert olyan nincs, hogy valaki ne tudja eldönteni az érzéseit. A képlet egyszerű: vagy érzel valamit vagy nem érzel semmit.