Amikor valaki folyamatosan megbánt, te vagy a hibás. Te vagy a hibás, amiért nem hagytad még el őt. Az egyetlen indok, amiért még mindig megbánt, az az, hogy te hagyod neki.

Már elhittem, hogy nem érdekel. Már elhittem, hogy nincs szükségem rá. Már elhittem, hogy nem szeretem többé. Elhittem a saját hazugságaimat, mert igenis megdobban a szívem, amikor meglátom, és nem tudok nem mosolyogni, ha tudom, hogy rám gondol. Talán jobb volt, amikor nem találkoztunk, mert akkor eltudtam hinni ezt a hazugságot.

Egy hétig azzal gyötörtem magam, hogy kiszorítsam az életemből. Eszetlen voltam, egy hétig kínlódtam, ahelyett, hogy megértettem volna őt, és egy pillanat alatt megbocsátottam volna neki.

Valójában sohasem mondunk egymásnak búcsút. Mindig ott marad valami, egy pillanat, ami még visszajöhet. Megérkezhet újra, bekopoghat akár kérdés nélkül. Ugyanis az élet tartogat meglepetéseket. Az, aki még tegnap nem volt az életed része, ma már az, a másik, aki meg rég elveszett, bármikor előkerülhet. Vannak szálak, amikről azt hiszed, már lezárultak, közben meg nem.

Tudtam, hogy ezért a pillanatnyi boldogságért nagy árat fogok fizetni. Tudtam, hogy azzal, hogy még mindig beszélünk, csak mélyíteni fogom a sebeimet. De szükségem volt arra a parányi boldogságra, amit akkor éreztem, mikor beszéltünk… Úgy éreztem, kibírom a fájdalmat érte. 

Mondd, veled megtörtént már, hogy hiányzott valaki, akinek nem kellett volna? Hogy ürességet éreztél egy dal hallgatása közben? Hogy szükséged volt valakire, akiről azelőtt még csak nem is feltételezted, hogy számít neked? Táncoltál az örömtől, mikor újra hallhattad a hangját? Mosolyogtál, miközben visszaemlékeztél a nevetésére? Mondd, veled megtörtént már, hogy olyat szerettél, akit nem lett volna szabad?

Minden, ami történik, eleve meg van írva. Nem tudunk változtatni rajta. Úgyhogy ha valami rosszat csinálok, az nem az én hibám, hanem a sors keze.