Az a pillanat, amikor meghallod a rádióban AZT a zenét, amit azért töröltél le a telefonodról, mert mindig Ő jut róla az eszedbe...

nem vagyunk barátok, csak idegenek emlékekkel..

Valamilyen formában ki kell fejezni a dolgokat, ez nagyon fontos. Határozottan érzem, ha beszélhetnék róla, enyhülne sok minden.

El kell búcsúzni. Ha az ember nem teszi, örökre szilánkok maradnak a lelkében.

forrás: http://idezet-ek.hu/

Arra vágyom, hogy te járj elöl földi életünk során mindenütt. Csak egyszer járok majd előtted, s az lesz végső pillanatom. Ha hív a halál, mögém kerülj. Mert nélküled egy percet sem élhetek.

Lehet, hogy az egész irántad érzett szerelmem nem egyéb rögeszménél... de mert hiszek ebben a rögeszmében, igaz a szerelem. Te vagy az élet szimbóluma, azzá váltál, és amíg te nem vagy az enyém, addig semmi sem az enyém az életből.

Ő egyszerűen nem szeret engem, így meg hiába akarnék bármit is. (...) Ez olyan egyszer volt, talán igaz sem volt dolog. De egy rövid ideig legalább remélhettem, hogy megszeret, hogy odaül mellém, megfogja a kezemet, finoman átölel, és csendben elalszunk egymás mellett. Olyan sok mindent elképzeltem már vele, túlságosan is beleéltem magam. Jó lenne megint a vállára hajtani a fejemet, és egy picit érezni őt... nagyon rossz érzés, amikor te tudod, hogy a dolog működne, de a másik nem szeretné.

Azt mondtad, nem érzel már irántam semmit, és ez nagyon kellemetlen, mert én viszont igen. És lefogadom, hogy ezt te is tudod.

Nincs rosszabb dolog a világon, mint amikor visszautasítanak. A fényed rátalál egy másik ember fényére, azt hiszed, kinyílnak az ablakok és beömlik a napfény, és végre begyógyulnak a régi sebek. És hirtelen rádöbbensz, hogy semmi nem következik be abból, amit elképzeltél.

Azt hiszed, nekem nem fáj? Fáj, és sokáig fájni fog. Aztán eljön majd az a pillanat is, amikor minden fájdalom nélkül azt fogjuk mondani, emlékszem, volt egyszer egy barátom.

Rájöttem, hogy nem mindegy, hogy megkaphatnál valamit, csak nem kell, vagy nem lehet a tiéd.

KÖSZÖNÖM, hogy becsaptál: megtanítottál, hogy ne bízzak az emberekben.

Köszönöm, hogy hazudtál: megtanítottad, hogy aki azt mondja "örökké", ne higgyek neki.

Köszönöm, hogy leszarsz: megtanítottad, hogy aki nem keres, annak nem hiányzom.

Találd meg Őt, majd veszítsd el. S csak aztán kérdezd: "Nagyon fáj?" ...

Az első hibád az volt, hogy itt hagytál. A második pedig, hogy adtál egy esélyt, hogy rájöjjek, nélküled is tudok élni...

EMLÉKEK: néha már csak ez köt össze valakivel...

A jövő ijesztő, de nem mehetsz vissza csak azért a múltba, mert azt már ismered.

Miért is ragaszkodtam ennyire ehhez a férfihoz, aki nem is érzett semmit irántam? Mintha egy százéves kapcsolatnak lenne vége. Vagyis nem. Már a legelejétől tudtam, hogy semmit sem jelentek neki (...). Inkább olyan ez, mintha száz évig aludtam volna. Hagytam, hogy édes szavakat suttogjon a fülembe, hogy bármikor ágyba vigyen. És úgy kapaszkodtam belé, mintha el akartam volna hitetni magammal, hogy tényleg belém szerethet, pedig tudtam, hogy igazából ez lehetetlen. De végre felébredtem.

Jól tudom, hogy hiába minden kívánság, az álmok nem biztos, hogy valóra válnak.

Ha nem tudom elfelejteni, csak még jobban fog fájni. Ahogy múlik az idő, egyre többet gondolok rá, és amikor eszembe jut, akkor minden visszajön. Eszembe jut, hogy minden szava, minden érintése csak hazugság volt, és minél többet foglalkozok vele, annál jobban fáj.

Ha lehetne valamim tőled, akkor valami felfoghatatlant akarok. Már nincs szükségem olyan dolgokra, amik eltörhetnek.

-szereted még?

-már nem..

-van barátnője

-tudom, és nem érdekel..

-elhiszem, csak töröld le a könnyeidet.

Tudod, mindenkinek van egy-két sebe, amit nem akar felszakítani.

Bizonyítani akartam magamnak, hogy már semmit sem jelent nekem. A módszer sajnos nem vált be, és nekem egyszerűen nem ment a fejembe, miért futok egy olyan ember után, aki nem kér belőlem, miközben bármelyik másikat megkaphatnám...

Szeretni így is lehet. Tudni, hogy értelmetlen, mégis ápolgatni a kedves sajdulásokat, amiket mindig fel kell fedeznie, valahányszor meglátja, valahányszor eszébe jut.

A levelek nem tévednek el, igaz? De fennáll a lehetőség, hogy nem akarsz írni, hogy haragszol rám, és most ugyanúgy váratsz engem, ahogyan azelőtt én várattalak.

Ha azt hiszed, hogy egy hasonlóval elfeledheted az elsőt, nagyon is tévedsz.

van, amikor nem a pillangók jelzik, hogy szerelmes vagy, hanem a fájdalom ...

Leginkább attól félek, hogyha sikerül is egyszer túl lépnem rajtad, minden emberben téged foglak keresni. Utánozhatatlan, és pótolhatatlan vagy, és megijeszt a tény, hogy hiába kereslek, nem talállak majd.

mi nem válunk el, csak te előre mentél...

Onnan tudhatod, hogy valaki sokat jelent neked, hogy az ő hangulata könnyen befolyásolja a tiedet.

Tudod, én a világ összes pénzéért sem cserélném el az egyéniségemet, még akkor sem, ha nincs bennem semmi, de semmi különös. Miért? Mert én legalább önmagam vagyok, és ez több annál, mint amit néhányan elmondhatnak magukról.

Az élet, úgy látszik, rossz rendező, a szereplőket elkésve hozza össze, és sokszor talán feleslegesen.

 

Az igazi szerelem hallgat és szenved.

mennyi fájdalom rejlik egy kimondatlan szóban...

Mindig azt mondogattam magamnak: megérte. Most jöttem rá, hogy messze nem érte meg, és soha többet nem akarok szenvedni olyan ember miatt, akiről tudom, hogy sosem szenvedne értem...

Szembe jön az utcán, akire évek óta vársz, s nincs erőd megállni...

Mondd, mért kell újra felkavarni szavakkal?

Szívem beragasztva többezer sebtapasszal.

Semmi sem fájdalmasabb annál, mikor rájössz, hogy ő számodra mindent jelent, de te semmit sem jelentesz neki.

Csak azért, mert a múltad néha megveregeti a vállad, még nem kell hátrafordulnod.

Csak sétálok. És egyszer csak észreveszem hogy hol vagyok... itt már jártam.Vele voltam itt. Vele nevettem itt. Ő volt az, aki megmutatta nekem az élet derűsebb oldalait aztán... eljött egy nap, és többet nem mutatott. Többé már nem voltak derűsebb napok; eltűntél, és azóta csak kereslek. Mindenütt csak téged kereslek, utánad vágyom, de már nem lellek... csak a hiányod.

Ha feltűnik valaki a múltadból, valahogy visszafejlődsz azzá, aki akkor voltál, amikor ismerted.

Belépek és látom, hogy fent vagy. Gondolkodom rád írjak-e, de hát ezelőtt is mindig én írtam, amikor együtt voltunk. Bámulok előre, és látom, hogy még mindig fent vagy. Várom hogy ird hogy : Szia, hogy vagy ??:) De erre várhatok még sokáig. Mert nem fogsz írni, a lelkem mélyén tudom. Aztán elhatározom, hogy beírom, hogy 'sziia'. De aztán megjelenik, hogy kijelentkeztél, és már megint nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Újból csak egy kérdés van a fejembe: Miért érdekelsz még engem, ha én már téged nem ?!

Egyszer lesz majd más, pedig te kellenél.

Semmi sem üt nagyobbat, mint az a szó hogy "vége". Egy valami fáj jobban, mint ez. Ha ki se mondják, csupán egyszer csak azt veszed észre, hogy nincs folytatás.

Szerettem, aki volt, utálom, aki lett.

Melyik fájdalmasabb? Szeretni valakit, akit nem láthatsz már többet, vagy egy olyant, akivel nap mint nap találkozol? Azt hiszem, inkább lássalak mindennap, minthogy soha... tudni akarom, hogy mi történik veled, hogy jól vagy-e. Vagy talán inkább arra vagyok kíváncsi, hogy mennyire bánt téged, hogy nem vagyok veled.

Mindenki vár valakire, aki soha többé nem jön vissza..

Tudod... Elgondolkodtam azon, hogy mi lenne, ha visszamehetnék a múltba, mi lenne, ha nem adnám meg a számom neked, mi lenne, ha nem válaszoltam volna az sms-edre. Aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem ismernélek. Nem tudnám, milyen az, ha megölelsz, milyen érzés, ha puszit nyomsz az arcomra... Még azt sem tudnám, mennyire gyönyörű, ha mosolyogsz. Így hát tudod mit, örülök, hogy megismertelek, örülök, hogy fájdalmat okozol nekem, mert legalább tudom, hogy létezel, legalább tudom, hogy vagy, vagyis voltál nekem.

Ha rád gondolok, becsukom a szememet, mert ha meglátják, hogy közben csillog, rájönnek, hogy még mindig szeretlek.