M :'(

...és mi volt, már nem lesz soha, én mennék, de már nincsen hova.

sosem kapjuk meg azt akit igazán szeretnénk ...

Nem tudod elhinni, hányszor ígértem meg magamnak azt, hogy holnaptól nem szeretlek, hogy holnaptól rád se nézek, nem is gondolok rád. De... nem sikerül. Soha. Van benned valami, valami megmagyarázhatatlan, valami olyasmi ami egyszerűen megszédít. Amikor meglátlak, a szívem majd kiugrik a helyéről. Akaratlanul is elmosolyodom azon, amit épp teszel. Nem is csinálsz semmi különöset, csak feljössz a lépcsőn, vagy éppen a barátaiddal beszélgetsz. Rájöttem, nem tudlak kiverni a fejemből... ma már meg sem próbálom, hiába érzem a fájdalmat amit okozol. Szeretlek.

A legnagyobb konfliktus életünkben: ha az ember nem szeretheti azt, akit szeretni akarna...

Olyan sok időt töltünk azzal, hogy nem mondjuk ki, amit akarunk, mert tudjuk, hogy úgysem kaphatjuk meg.

Ha szeretsz valakit, legyél elég bátor ahhoz, hogy elmondd neki. Vagy legyél elég bátor ahhoz, hogy végig nézd, ahogy más szereti őt...

Honnan tudom, hogy van szívem? Onnan, hogy szeretlek

 Honnan tudom, hogy még élek? Onnan, hogy szenvedek...

A semmibe bámult, és éreztem, ő is ugyanúgy szenved, mint én. Átölelt, és csak ültünk együtt a padon; mint két elveszett, szerencsétlen ember.

Ha választanom kéne melyik napot szeretném újra élni, azt a napot választanám, mikor először találkoztam veled.

Már nem töröm magamat, már beletörődtem, hogy a pasiknak mindig a rossz kurva kell.

Mosolyognom kellene, mert egy nagyon közeli barátom vagy, vagy sírnom, mert mindennap megfordul a fejemben, hogy lehet azok maradunk örökké? Minden lefekvés előtt és minden ébredés után azt kívánom, hogy bárcsak tudnám mit érzel vagy gondolsz.. Nem akarod kimutatni vagy nem érzel semmit? A két dolog valójában kizárja egymást, de néha már számomra egy és ugyanaz elkeseredésem közepette.. Sajnálom, be kell valljak valamit! Visszavonhatatlanul beléd szerettem!

Soha nem teszem le a piát, ez nekem a menedék, bassza meg a világ.

saját.

Nem értelek. És már belefáradtam, hogy mindig lessem, hogy milyen kedved van, mivel bánthatlak meg, és azt kerüljem el. Egyszer csókoltál, egyszer öleltél, és... egyszer csókoltál. Többet nem fog előfordulni, mert te úgy döntöttél. De ha egyszer megváltoztatod a döntésed, akkor rögtön szólj nekem. Mert én várlak... teli reményekkel. Mert még mindig szeretlek, és nagy nyomot hagytál a szívemben, még ha én egy kicsit sem. Hiányzol. Minden percben, minden órában.

saját.

Remélem, egyszer megtalálod az összes idézetemet, és rájössz: mindegyik Rólad szólt.

saját.

Találkoztunk, de ez a találkozás nem egy előre megbeszélt dolog volt. Amolyan véletlenszerű. Észrevett, én is őt, de azon nyomban elkapta a fejét, és másfelé nézett. Megálltam ott, ahol voltam, és visszafordultam. Éreztem, ahogy könny szökik a szemembe, de erős maradtam. Majd láttam, ahogy ő is visszafordult kétségbeesett arccal. Láttam rajta, hogy visszarohanna, azért, hogy megöleljen. De úgy tett, mintha semmi sem történt volna köztünk, csak két idegen, akik valahonnan ismernék egymást. Nagyon fájt...

saját.

"Mész?" - kérdezte. A búcsú fájdalmas pillanatában nem mertem tekintetem rászegezni. Féltem, hogy miként reagál távozásomra: ha talán örül neki, hogy eltűnök örökre az életéből... én azt nem akartam látni, így szó nélkül léptem fel a buszra. Leültem a leghátsó székre, majd kinéztem egy pillanatra, és láttam; szomorú tekintetével kétségbeesetten keresett engem. Már-már azt hittem, kicsordul a könnye, de erős maradt. Majd megtalált, de amilyen gyorsan meglátott, olyan gyorsan távozott a buszmegállóból. Csak egy valamit hagyott maga után: a fájdalmat.

IGEN! Ő a barátom. Nem azért, mert azt mondja, hogy szeret, hanem mert bizonyította is.

Mindig erősek akarunk lenni. Akárhogy is akarjuk elfeledni a múltat, mindig ott maradnak fejünkben az emlékek. Hiába mondogatjuk, erős leszek, és el fogom felejteni, nem fog tönkretenni, nem sírok utána, nem szeretem, és nem hiányzik. A valóság eltér. Sírunk, tönkretesz minket, szenvedünk, kimondhatatlanul hiányzik... és igazából szeretjük.

Megesett már, hogy beleharapott egy szép, piros almába és a magház mellől egy undorító féreg nézett vissza? Sok ilyen ember van manapság. Azt kell hogy mondjam, egyre több. 

Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, hogy én ezt nem tudom elviselni...

- Istenem, de mi van, ha nem kellek neki?

- Akkor ordítani fogsz a fájdalomtól. Aztán összeszeded az életed darabjait, és mész tovább..

A gond ott kezdődött, hogy iránta érzett éréseimet még magamnak sem vallottam be...

...még egy "mi-lett-volna-ha" szerelemből nem kérek!

Félek elutasítasz, félek többé nem látlak; félek, ha nemet mondasz, én utána is várlak.

Sajnálom, hogy ilyen véget ért a szerelmünk, én nem így képzeltem el, sőt, azt hittem, hogy ez soha nem érhet véget.

Te megláttad az arc mögött az embert, ezért hála,

Te már hozzám tartozol, épp ezért nem maradhatsz nála..

Magam mögött hagyott évek már nem hiányoznak,

Sem a régi barátok, kik mára már kiátkoztak.

A régi dolgok a mai napig utánam kiáltoznak,

De a jövőnek nem fordítok hátat, mert már megváltoztam..

Szerelmes voltam belé, de nem annyira, hogy ez mindent megváltoztasson, csak ahhoz volt elég, hogy mindkettőnket meggyötörjön.

Ő is akar, szüksége van rám, nem akar elveszíteni - ezt mondta. Mégis mi lett a vége? Itt állok egyedül, teljesen összetörve. Az egyetlen kérdés, melyre nem találom a választ, az az, hogy miért ?

Minden egyszerűbb lenne, ha nem döbbentem volna rá, hogy szeretem.

Ha hallasz egy dalt, ami sírásra késztet, és már nem akarsz többet sírni, akkor nem hallgatod többé azt a dalt.

Csak ültem, és néztem, hogy sétál ki Ő az ajtón egy szemrebbenés nélkül... ültem, és nem tudtam, mit kellene tennem. Menjek utána? Vagy csak kérjem, hogy maradjon? De nem ment, nem tudtam mozdulni, csak hallgatni a cipője kopogását a hideg betonon...

Az ember mindig arra vágyik a legjobban, ami távolodik tőle…

saját.

Szeretlek. Ki vagyok én, hogy megszabjam, kit szeress? Őt választottad, ő fontosabb nálam, elfogadom. Megértem. A helyedben én is így döntenék. Remélem, amikor egyedül leülsz egy padra, eszedbe jutnak a közös pillanataink.

Mert szeretlek.

saját.

Annyira szeretném elmondani, hogy ez az egész helyzet... ami köztünk van... szeretném, ha el tudnám mondani, hogy mit érzek. Csak félek... félek, hogy nem értenéd meg, vagy azt mondod, nem érzed azt, amit én. Rettegek. Inkább magamban tartom. Beszélgessünk. Beszélgessünk, amíg jólesik neked. De... majd ha egyszer megunod a semmitmondó beszélgetésünket, akkor mi marad nekem? Az emlékek... Majd ha hiányod nem bírom elviselni, akkor visszaolvasom a beszélgetéseinket, és rájövök: szeretlek.

Fogalmad sincs róla, hogy hányszor próbáltam elmondani az igazat a vicceimen keresztül...

Ha valaki téged akar, akkor senki és semmi nem állíthatja meg! De ha ez a valaki pont nem Téged akar, akkor ezen SENKI és SEMMI nem tud változtatni.. ILYEN EGYSZERŰ!!!

Ha valakiben csalódsz, már csak annyit mondasz: mindegy, már megszoktam ...

A szívem diktál, mégis ésszerűen cselekszem,

Hogy van az, hogy nem akarlak, de én mégis szeretlek?

tudd, hogy nekem a szíved nem játék volt.

saját.

Már nem foglak többé keresni. Nem fogom többé várni, hogy írj, vagy hogy megkeress. Elmentél. Elfogadtam. Felfogtam. És mivel elmentél, nekem nincs jogom keresnem téged. Okkal mentél el. Ezért csak azt tudom mondani, remélem boldog leszel. Nem mondom, hogy hiányozzak, vagy bármi egyéb. Az már a Te döntésed. Írsz, ha akarsz; keresel, ha hiányzom. Én minden percben keresnélek...

Hányszor nevettél, amikor belül azt érezted, hogy sírnod kell?

Ha választanod kell köztem és ő közte, akkor válaszd őt, mert ha igazán szeretnél, akkor nem lenne ő

Az élet néha rákényszerít, hogy olyanok legyünk, amilyenek nem akartunk lenni. Ilyenkor próbálunk belekapaszkodni régi énünk egy kis darabkájába. Mondjuk egy tetoválásba, vagy egy ékszerbe, egy aprócska emlékbe, ami felidézi, hogy ez vagyok én valójában.

Eljön az idő, amikor mindannyiunknak rá kell jönnünk, hogy mitől félünk. Néhányan attól, hogy "talán sose bocsát meg nekem". Mások attól, "talán megtudja az igazat". Néhányan attól, "el tudna küldeni?". Igen, a világ egy félelmetes hely, és még rettenetesebb, ha egyedül kell szembe néznünk vele.

Láttam távolodó alakját és éreztem a könnycseppet lecsorogni az arcomon. Azzal hitegettem magam, hogy így jobb lesz... De közben ketté tört szívem.

Nincs az az idő, ami túl hosszú lenne, nincs az a távolság, ami túl nagy lenne. Jobban szeretlek, mint magát az életet. Várni fogok rád életem végéig.

Ennél már nem lehetne nehezebb. Úgy értem, ha tudtam volna, hogy amikor legutóbb láttalak, az volt az utolsó alkalom, megálltam volna, hogy elraktározzam magamban az arcod, a mozgásod, minden veled kapcsolatos dolgot. Ha tudtam volna, hogy az volt az utolsó alkalom, amikor megcsókolsz, akkor sosem hagytam volna abba.

Nehéz feldolgozni olyasvalamit, ami rajtad kívül álló okokból történik, de téged érint. Ha az exem meghalt volna, akkor abban a tudatban kellene feldolgoznom az eseményeket, hogy szeretett. De így, hogy gondolkodás nélkül lecserélt valaki másra, így csak azt érezhetem, hogy becsapott. 

Milliószor lemondtam már rólad... Milliószor eldöntöttem már, hogy továbblépek. Százszor, sőt ezerszer próbáltam elhitetni magammal - mert a világot már becsaptam..-, hogy már nem szeretlek. Néha sikerült... Egy pillanatra... Aztán újra visszatért mindig az érzés. Nem sikerül. Nem tudlak elengedni. Pedig ezt kéne tennem. Tovább élni, boldognak lenni azzal a tudattal, hogy boldogok voltunk együtt, de vége van! Csak el kéne fogadnom, hogy ennyi volt. Csak... Csak?!.. csak ki kellene szeretnem belőled...

Sokszor volt nekem is, hogy könny hullott a szememből, mit magaménak hittem, kifolyt a kezemből.