Nehéz megbánni, hogy szerettem őt, nehéz elfogadni, hogy elveszítettem őt, de mindent egybevéve, az a legfájdalmasabb, hogy el kellett engednem.

Hogy ki vagyok? Kérdezd azokat, akik nem tudnak rólam semmit. Ők majd elmondják..

Elmentél. Rájöttem, hogy nagyon szerelmes voltam beléd, és hiányzol. De elmentél...

A legelső csalódás után soha többet nem tudta magát teljesen átadni a másiknak. Félt a szenvedéstől, az elvesztéstől, az elkerülhetetlen szakítástól. Persze ezek a dolgok mindig is hozzátartoztak a szerelem útjához - így hát csak úgy tudta elkerülni őket, ha idejében letért az útról. Ahhoz, hogy ne szenvedjen, az kellett, hogy ne is szeressen.

Megváltoztál, s így már nem az vagy, aki nekem kellett valamikor, azon a napon...

Magamra maradtam a gyűlöletemmel és kínzó fájdalmammal. Mintha borotvapenge ágyon vonszolnának keresztül lassan. Olyan fájdalom, ami helyett bárki a halált választaná, csak szabaduljon tőle.

Soha ne mondd, hogy elveszítetted. Mondd, hogy visszaadtad.

Nekem ő az életem, de az ő életében én még csak egy utolsó lehetőség sem vagyok, és ez őrülten fáj..

Tonnányi dolog lenne, ami hiányozna az együtt töltött időből, de lenne egy dolog, ami nem: az összes kétség. Az összes éjszaka, amikor ébren feküdtem, és azon gondolkodtam, hogy vajon még mindig én vagyok az, akit akarsz..

Az fájt a legjobban, hogy a szemembe mondtad, hogy szeretsz, de már nem ezt érezted.