Csak hinnem kellett Benned. És hittem elhittem mindent. Csak egy lépést tegyek Egyetlen egyet. És boldogságért azt a lépést megtettem. Féltem is. Kimondhatatlanul féltem. Tőled is. S attól, hogy elveszítlek. S lám, jogos volt a félelmem. A csend darabokra szakadt bennem. Mit akarok én tőled? Miért, miért szeretlek? Még most is vágyott, hiányolt gyilkosom Marad benned valami az elhagyottból? Nem tudok olyan mélyre ásni hogy ne fájjon bennem. Az, aki vagy akik együtt voltunk de már csak bennem. Próbálom építeni a saját világom. De tényleg ez az én valóságom? Nélküled? Ez nem én vagyok. Nem lehetek! Jönnek a napok szigorú rendben. De falhoz szegeznek az emlékek. Én így nem élek! Csak létezek. A szemedbe nézek. De nem, mégsem. Már nem merek. Szólnék hozzád, de nincs szavam. Még akarnálak, de tudom, többé már nem szabad. Te ott, én itt állok egymagam. A sírás a gyengék menedéke. De erős én sosem lehettem. Melletted nem is kellett. Most mégis szükséges. De sírok. Mégis. Tán csak a lelkem veszi most el a pillanat? Annyira sajnálom, hogy belőlünk semmi sem marad. Mától csöndesen szeretlek s többé sosem látlak. Tudom jól, majd kísértesz elérhetetlen álmaimban. Hogy te is velem álmodsz épp, képzelhetem majd? Nem láthatlak, nem szólíthatlak meg. De hidd el, valahol mindig ott leszek veled. Billenő egyensúly. Zsibbadt fásultság. Köd szitál odakint. Köd szitál idebent..