Ha csodálom a csillagokat, ha egy kavicsot forgatok a kezemben, ha ablakomból a hópehelyben gyönyörködöm, elfog a vágy, hogy meséljek neked. Mindegy, hogy miről, a csillagokról, a kavicsomról, vagy a hópehelyről. De mindig csak olyan mesét akarok, amiben benne van az egész. Olyan mesét a hópehelyről, ami rólunk is szólhatna. Most, hogy újra havazik, elnéztem a szépséges hókristályokat, és arra gondoltam, hogy minden hópehely volt egyszer pocsolya. Hogy mindegyiknek volt egyszer döntéshelyzete, hogy adja magát a földnek, vagy fáradságos munkával elinduljon fölfelé, hogy a sárból királynővé váljon. De ezek a pelyhek, amiket én látok, most lefelé zuhannak, azon vannak, hogy tócsákká legyenek. Talán, talán azért jönnek újra meg újra vissza, vállalva a sárrá válás veszélyét, vállalva megint a fölfelé jutás nehézségeit, mert ott fenn az égben hiába vannak oly sokan, ők magányosak, mert lent hagyták énjüknek a másik felét.