Ott ültünk egymás mellett. Ő és Én. Néha-néha zavartan egymásra pillantottunk. Ott volt egy karnyújtásnyira, mégis egy világegyetem választott el minket. Legszívesebben ordítottam volna, ahogy kifér a torkomon hogy: 'Szeretlek!' De nem. Csak ültünk ott, némán. Azt hiszem, Ő is azt érezte, amit Én Láttam a tekintetében. Éreztem, mégse szóltam semmit. Talán most is gondol Rám, ahogy Én Rá... talán.