Minden exemnek mutatok egy fuck jelet, aki egyik nap még engem, öt nap után mást szeret!

Engem nem kötelező szeretni. Csak annyit kérek, hamár utálsz azt szépen csendben csináld, mert nem vagyok kíváncsi rá.

Tök mindegy, hogy hogy sminkelem ki magam, milyen ruhákat hordok, vagy hogy milyen vidámnak látszik a mosolyom. Nem számít, hogy mit teszek, vagy gondolok. Felfogtam. Sohasem leszek elég jó neked.

Könnyű azt mondani: én is téged. De nehéz azt mondani: én már nem téged.

Ha bunkó voltam veled és nem kértem bocsánatot, akkor bazdmeg, mert okkal tettem.

525 6oo perc... te hogyan mérsz egy évet? Napokban? Órákban? Csókokban?

Ha az egyik megfog, a másik elhagy.

Emberi törvény: kibírni mindent, és menni, menni mindig tovább, még akkor is, ha már nem élnek benned remények és csodák.

Itt csak dráma van, rég nincs már happy end... a boldogság megtalált, és jó hamar el is ment.

Ha kereszt az élet, eldobni vétek. Nem meghalnod kéne, hanem okosan élned.

Nem akarom hogy sírni láss, hisz egy lány csak úgy szép, hogyha mosolyog, és én gyönyörű akarok lenni, mikor rámnézel.

Isten nem a kitüntetéseidet, az okleveleidet és a diplomáidat, hanem a sebeidet fogja nézni.

Néha csak azért kell egyedül lennünk, hogy hiányozzon számunkra valaki, és ismét szerelmesek lehessünk belé.

Várom, hogy felgyere msn-re, és végre rám írj. Míg egyszer csak felugrik a neved. Várom, hogy rám írj, és érdeklődj, de nem teszed. Eltelik 10 perc, még mindig semmi. Régen más volt minden, akkoriban egyből rám írtál, de most... most minden más, és ez nekem nagyon fáj.

Voltak kedvenc napjaim, de volt egy igazán fontos nap. Voltak kedvenc csókjaim, de volt egy ami a legédesebb volt. Voltak kedvenc öleléseim, de van egy ami melegebb bármelyiknél. Voltak kedvenc pillantásaim, de van egy szempár ami örökre megigézett. Vannak kedvenc embereim, de van EGY. Egy, akihez minden emlékezetes kötődik.

Amíg azzal foglalkozol, hogy visszaszerezd azt, amit egykor elvettek tőled, csak még többet veszítesz. Idővel rájössz, hogy jobb, ha nem kapargatod a sebet.

99.9%-ban biztos vagyok benne, hogy nem engem szeret, de a 0,1% miatt még mindig reménykedek.

Mikor gyerek voltam, nagyon szerettem naplót írni. Mindig leírtam, hogy kivel mennyit játszottam és Barbie megint megbocsájtotta Ken félrelépését... leírtam benne, hogy melyik fiú tetszik éppen. Elmeséltem, hogy boltosat játszottunk, a levelek voltak a papír pénzek, a kavicsok meg az apró. Azt is belevéstem, mikor lehorzsoltam a térdem és tulajdonképpen nem fájt, csak nagyon megijedtem. Visszaolvasva mindig mosolygok a gondtalan gyerekkoromon. Már nem írok naplót. Nem akarom később a sérelmeimet visszaolvasni... elég volt egyszer átélni... nem akarom végiggondolni hányszor küldtek padlóra, hányszor csavarták ki a szívem. Mindig tanulok, minden esésből. De felidézni, azt nem akarom őket. Soha többet.

Néha vonz és néha taszít,
ragyogása néha vakít.
Néha vár, és néha várat,
néha birtokolhatsz százat.
Néha száz vesz birtokába,
néha csak egy ejt fogságba.
Néha ostoba az arca,
néha ez csak álca rajta.
Néha sír és néha kacag,
néha boldog, dalra fakad.
Néha mérges, néha fáradt,
néha kincse a világnak.
Néha átok, néha áldás,
néha egy néma kiáltás.
Néha Sátán, néha Isten,
néha rájössz: párja nincsen.

nos...igen. :/

Mosolyogjak azért, amiért Te a barátom vagy, vagy inkább sírjak, mert tudom, hogy soha nem lesz köztünk barátságnál több?

Minden ember számára van egy olyan személy, aki miatt énekel, miatta sír vagy nevet... ez igaz. Nekem ez az ember te vagy.

Kiismertem. Elolvastam, mint egy könyvet. Nagy élmény volt. Elolvastam újra, és újra - nyújtott valami kis élményt. No, de örökké olvasni ugyanazt a könyvet?!

Jön velem szemben, két percig látom, aztán úgy loholok a nyomába, mintha Ő lenne a legnagyobb szám a világon.

Te vagy az egyetlen akit akarok.

Mostmár nem vár rám, elengedett, elhagyott. Tényleg neki volt igaza, viszont eltévedtem, és nélküle nem találok haza.

És meghalok, mint szívemben a remény, mert tudom: Ő már soha nem lesz enyém.

Ha itt lennél, olyan szorosan ölelnélek amennyire csak tudlak, - és bármilyen áron - de nem engedném, hogy eltaszíts magadtól.

Szeretni téged olyan, mint arra várni, hogy a matektanárnő kevesebb házit adjon. Reménytelen.

Lakkos gatya, szűk kis póló, zselés haj, ez most a sikk. Azt hiszik, hogy nagymenők, de szerintem csak buzik.

Voltak dolgok, amelyeket el akartam mondani neki. De tudtam, hogy fájdalmat okoznék. Úgyhogy eltemettem őket, és hagytam, hogy nekem okozzanak fájdalmat.

Ha csodálom a csillagokat, ha egy kavicsot forgatok a kezemben, ha ablakomból a hópehelyben gyönyörködöm, elfog a vágy, hogy meséljek neked. Mindegy, hogy miről, a csillagokról, a kavicsomról, vagy a hópehelyről. De mindig csak olyan mesét akarok, amiben benne van az egész. Olyan mesét a hópehelyről, ami rólunk is szólhatna. Most, hogy újra havazik, elnéztem a szépséges hókristályokat, és arra gondoltam, hogy minden hópehely volt egyszer pocsolya. Hogy mindegyiknek volt egyszer döntéshelyzete, hogy adja magát a földnek, vagy fáradságos munkával elinduljon fölfelé, hogy a sárból királynővé váljon. De ezek a pelyhek, amiket én látok, most lefelé zuhannak, azon vannak, hogy tócsákká legyenek. Talán, talán azért jönnek újra meg újra vissza, vállalva a sárrá válás veszélyét, vállalva megint a fölfelé jutás nehézségeit, mert ott fenn az égben hiába vannak oly sokan, ők magányosak, mert lent hagyták énjüknek a másik felét.

Akárhogy is írom le, feketén vagy fehéren, az a gond, hogy nem tudjuk, mi jár a másik fejében.

Van sötét, van hideg, egy kicsit fázom. Rágyújtanék, de már nem dohányzom. (L)

Kimondott szavak milliói sem hozhatnak téged vissza hozzám: tudom, mert már próbáltam. Még akkor sem, ha millió könnyet ejtek miattad - tudom, mert már ezt is próbáltam.

Félek tőled, bár nem tudom, miért. Égek tőled, szerelmes szívem tiéd. Imádlak, bár nincs hozzá jogom, várlak, bár nincs rá okom...

A színészkedés a filmsztárok feladata, a dicsekvés a sikeres embereké, a beképzeltség a szupermodelleké. Csak van néhány átlagember, aki azt hiszi, ő mindezek megtestesítője.

Egyszer rámírsz, egyszer nem. Egyszer lájkolod valamim, egyszer nem. Egyszer szivecskézel, utána smiley-t se tolsz. Egyszer kábítasz, utána otthagysz jól.

Valaki nem ír, pedig én úgy várom, valaki nem szeret, pedig én imádom. Valaki nem érzi, hogy érte harcolok, valaki úgy gyötör, hogy meghalok.

Nem voltam hercegnő, és nem is leszek soha, nekem marad a csőgatya és a tornacsuka.

Felemelsz, aztán a földhöz vágsz, sohasem vagyok biztos az érzéseidben. Én őszintén megnyíltam előtted, de nem tudom miért! Magadhoz engedtél, de hiába: néha a szemeid oly üresek, hogy belül megfagyok tőle.. és sohasem mondod ki igazán, ami a fejedben jár. Olyan érzés ez, mintha törött üvegen járnék: tudni akarok mindent, de nincs elég bátorságom megkérdezni.

Néha visszamennék az időben - nem azért, hogy bármit is megváltoztassak, csupán azért, hogy újraélhessek egy pillanatot.

Amikor mondanád, de nem mered, mert félsz, hogy elrontod vagy elveszted. Amikor zokognál igazán és szívből, de csak halkan szabad, nehogy bárki is meghallja. Amikor hívnád, de félsz, hogy úgyse jön, mert fontosabb dolga van, mint a te kis szar életeddel foglalkozni. Amikor legszívesebben széttépnél valamit vagy valakit... akár a világot. Amikor várod, hogy jöjjön és végighallgasson, de főleg megértsen, de esze ágában sincs ilyesmi. És amikor te sem tudod, mi lenne jobb, menni vagy maradni: hagyni hogy menjen vagy marasztalni.

Tudod, néha az emberek azért játszák az elérhetetlent hogy megbizonyosodjanak arról, hogy a másik fél érzelmei valódiak. Én is ezért tettem… csak azt akartam, hogy harcolj értem. Hallani akartam, hogy inkább lennél egyedül, mint bárki mással.

Bár újraélhetném a közös pillanatainkat, bár megállíthatnám az emlékeinket, bár visszatekerhetném a boldogságunkat... és bárcsak megállíthatnám ezt a fájdalmat.

Egyszerű és nagyszerű: meg sem érdemelsz.

Nem ír... nem hív... nem keres... és a szíved szakad meg, de nem tárcsázol, mert a büszkeséged félted a szíved helyett.